Leültem, hogy megírjak egy szakmai bejegyzést, de…
Ma hajnalban Vekerdy Tamás elment közülünk.

Image by Gerd Altmann from Pixabay

Éppen pár hete beszélgettünk a férjemmel arról, hogy milyen nagyszerű ember, és nem is gondolunk bele igazán, de jó esély van rá, hogy sajnos már nem sokáig tehetünk fel neki kérdéseket. Pedig volna mit kérdezni. Még így is, hogy rengeteg könyvet, videó- és egyéb anyagot hagyott hátra, a megválaszolatlan kérdések száma mindig egyre többnek tűnik, és valamiért Ő olyan ember volt, akiben biztos voltam, hogy tudja a választ. Mindenre.

Jól tudom, hogy „csupán” a szemléletmódját kell magunkévá tenni, mert a válaszok ott vannak előttünk. Hát, most már tényleg muszáj lesz megtanulni. Megtanulni újra gyereknek lenni, és aszerint szemlélni a világot. Mostanában sokszor eszembe jut egy jelenet a gyerekkoromból. Olyan 9-10 éves lehettem, a kisszoba szőnyegén játszottam. Valahogy megéreztem azt, és tudatosult is bennem, hogy a határon mozgok… valahol a gyermek- és a felnőttkor határán. Talán korainak tűnik, de mégis. Az az érzés suhant át rajtam, hogy hihetetlenül jó belefeledkezni a játékba, valami nagyszerűen felemelő érzés egy képzelt világban létezni, de ennek hamarosan vége. Mintha már nem tudnám száz százalékosan kizárni a „valóságot”, pedig nagyon akartam. Nem, egyáltalán nem volt szörnyű gyerekkorom, sőt.  Mégis jó érzés volt az én kis saját világomba zárkózni néha.

Akkor és ott, a kisszoba szőnyegén megfogadtam magamnak, hogy soha nem fogok elfelejteni játszani. És hogy soha nem egy felnőtt szemszögéből tekintek majd ezekre a gyermeki dolgokra.

Most pedig itt ülök a gép előtt, és potyognak a könnyeim, mert úgy érzem, nem sikerült betartanom a magamnak tett ígéretem. Úgy tűnik innen a „felnőtt” létből, hogy ez egy nagyon-nagyon nehéz dolog.

Annyit tudok, hogy meg fogom próbálni. Itt van velem ez a 8 hónapos kis Csodamanó, ha másért nem, miatta mindenképpen. Amikor Vekerdy könyörögve kérte az anyukákat, hogy ne vasaljanak, én ezen már rég túl voltam. Mármint nem vasaltam, és azóta sem teszem. 🙂 Ha belegondolunk, van egy csomó olyan felnőtt dolog az életünkben, ami csupán a társadalmi elvárásokról szól. És ugyan miért lenne fontosabb a számunkra az, hogy Julika néni a szomszédból mit gondol a mi háztartásunkról, mint a saját gyermekünk igénye? Őt nem érdekli sem a mosatlan edény, sem a vasalatlan ruha, de még a kiszedhetetlen banánfolt is tökéletesen hidegen hagyja. A legtöbb, amit adhatok neki, az az időm, a figyelmem, és az, hogy megpróbálom az ő szemével látni a világot. A közel 30 évvel ezelőtti fogadalmam is erre kötelez.

„De jó volna, ha tudnánk megint játszani a karácsonyfa alatt és körül, gyerekeinkkel és egymással, mert a játék arra tanítana, hogy ne vegyük olyan komolyan azt, amit nap mint nap öngyötrően komolyan veszünk. Karriert, pénzt, a külvilág ítéletét.” (Vekerdy Tamás)

De jó volna…

Nyugodjék békében.